Anyám kamrája

Ami úgy az övé, hogy nem is az övé. Mert a befőttes kamra polcain sorakozó lekvárosüvegeken ott tükröződik nagyanyám életfelfogása, miszerint a bőség bármikor véget érhet, meg aztán olyan nagy baj még sose volt, amihez ne lehetett volna három hónap alatt túlélési módszert találni. Anyám háztartása tehát mindig készen áll arra, hogy egy tízfős társaságot ellásson egy villámháború idejére.
Másrészről viszont apám családjának elismerésre méltó, és csökönyösségében éppoly bosszantó optimizmusa is nyomot hagyott a kamrán: a bödönnyi disznózsír mellett vidáman porosodik egy XVI. századi spanyol recept szerint készült citromos kolbász, a tyúkólban előfordult már versenygalamb és csillagos homlokú rackabárány is, és soha, de soha semmit nem dobunk ki, mert valamire majd csak jó lesz egyszer.
Aztán persze ez a gyerekek kamrája is, ötünk lassan negyven éve tartó válogatóssága, életünk szakaszai: húszéves osztrák fűszerkeverék nővéremtől, a tízéves, beszáradt amerikai mustár bátyám hozománya; tőlem százféle méretű doboz, amibe végre el lehetne pakolni mindent, két öcsémtől halkonzerv, pizzafűszer, elfeledett szaloncukor-rejtek.
Ettől anyámé mégis ez a kamra: mindent és mindenkit befogad. És ha sokáig figyeled, végül megtalálod a sok kacat, morzsa, félbehagyott rendszerezés és por alatt anyám valódi, forradalmár lelkét: minden zacskó, tasak, csetresz, rekesz és boríték pontosan az Itt nyílik felirattal átellenes oldalon van nagy türelemmel és odafigyeléssel szétmaracangolva.